A kimerülés esztétikája

A képek kiindulópontjai Polaroid felvételek, melyek részleteit nagyítom fel, míg a szemcsés felület, a vegyi foltok, a karcok és elszíneződések topográfiává nem állnak össze. Így válik a közeli nézet hirtelen távolságtartóvá, mintha drónnal készült tájképeket látnánk, egy olyan világot, amely egyszerre ismerős és idegen. A nagyított Polaroid-részletek így egyszerre idéznek meg egy tájat és annak sebeit, egy olyan világ képét, ahol a növekedés és terjedés szinte észrevétlenül fordul át kimerülésbe. A képekben a tájkép illúziója és a hordozó anyagának törékenysége állandó feszültségben marad. Ez a feszültség teszi fel újra a kérdést, hogy vajon hol húzódik a tűréshatár, és felismerjük-e még, amikor átlépjük?